Esti gondolat…

Egy megfáradt öregember ballag a puha hóban. A lámpafényben hullanak alá a pelyhek, ismeretlen melódiát játszva az éjszakában. A vénember nagyokat szippant a metsző hidegben. Tüdejét megtelíti a jeges levegő, feje kitisztul, gondolatok serege ver tábort elméjében. Vajon mikor veszik észre, hogy eltűnt? .. Őrültség volt útrakelni egy szó nélkül. Nem számít, hisz Hozzá megy. Évek óta fel kellett volna keresnie a sírt. Már nem is emlékszik rá, mikor járt utoljára a kisváros temetőjében. Igyekezett felidézni a számára oly kedves arcot. Elmosolyodott, látva a sugárzó nevetést, a varázslatos szempárt. Lépteit megszaporázta. Megérkezett hát.. Nyikorgó tábla jelezte a városka nevét: “Sea’schild” -olvasta nosztalgikusan, ízlelgetve a szeretett hely nevét. Szörnyen elfáradt, órákat gyalogolt a szúró fagyban, lábai ólomsúlyúvá váltak. Jobbra fordult, a part felé vette útját. A település aludt, csend honolt szerte, csak a víz moraja hallatszott nem messze. Edvard hatalmasat sóhajtott, könybelábadt a szeme a gyönyörködéstől. A tenger monoton csapkodta a part övezte sziklákat, nyugalom árasztotta el minden porcikáját. Elhaladt a sötéten ásító ablakok előtt, s hamarost a temető díszes kapujához érkezett. A sírok között lassan sétált, elidőzve egy-egy sírkő ismerős vésetét bámulva. Margaretéhez érve emlékek végtelen örvénye hasított belé, az önfeledt boldogság érzete, majd a mindent felemésztő űr tátogatta száját lelkében. Leborult a sírra, s az asszonyra gondolt. A kín méregként ölelte körül, az emlék, mi nap mint nap elkísérte. Zokogásban tört ki, úgy rázta a felszakadó sírás, akár egy csecsemőt. Percekig markolta a hőn szeretett nő jeges sírját, mikor zajt hallott a háta mögött.. Visongó hangok töltötték be a temetőt. Kereplők csattogása, vad kacajok villámlottak a földön kuporgó fejébe. Kik ezek és mit művelnek itt? – gondolta, s maró félelem szivárgott testébe. A rémes társaságból egy szikár alak kivált- észrevette őt. Két lépéssel mellette termett. Az sietve feltápászkodott, az érkező szemébe fúrta borostyán szempárját. A fiatal fiú trágárságok értelmetlen sorát zúdította a ziláló Edvardra. Szájából szivar és whisky bűze áradt. Az öreg arcára rémület ült ki, ám mikor megszólalt, hangja határozottan csengett. – Menjen útjára fiam.. kérem. Mire a megszólított kéjesen felkacagott, s hirtelen egy kődarabot ragadott kezébe. Hatalmas erővel vetette a férfi tarkójának. A fájdalomtól megszédült, összeroskadt, s a földre zuhant. Mintha évekbe tellt volna, míg a hó keblére borult. Érezte amint valami forró csordul végig a rácokkal barázdált arcán. Nem tudott megmozdulni. Kiabálni akart, de csak némán tátogott. A kegyetlen ifjú elszörnyedve nézte tettét: a kifordult végtagjaiba gabalyott lényt, majd ijedten, botladozva elszaladt. Ed egyre hidegebbet érzett, már-már folytogatóan dermesztőt, tagjaiból kiáramlott a vér. Alig látott, a vörös anyag egyre nagyobb foltban szinezte a fehéren ragyogó hótakarót. Itt a vég… – kúszott fejébe e gondolat. Képtelen kínok közepette kezét felemelte, s a mélyen szunnyadó szerelme sírkövére helyezte. Rá gondolt, s arra, hogy mellette szűnik meg létezni, ez békességgből és merő nyugalomból szőtt fátylat terített reá. Légzése lassult, majd leállt, ahogy a sokat szenvedett szív is, mely nem ver több táncot, s nem pumpálja élettel a törékeny testet, melyet hátrahagyva kel most újabb útjára…