Rideg ideg

Szüntelen hatalmába kerít a bús való, csupán hátulgombolós vagyok.. Kicsiny gyermek, aki elképed a zúgó, tetszelgő Mindenség óriásán. A Tudás könyvtárának gigászi polcai közt elveszek, nem lelem a Jó ösvényt, az aranyló homokkal szórt utat. Nem érem fel a karnyújtásnyira magasló könyvhadat, nem értem az emberi szavakat. A tudatlanság tudatomba váj arasznyi léket, onnan szivárog az amorf kis valami, amit kilátástalan percek szőttek koponya-barlangomba. A képzetek s a valóságérzetet keltő illúziók roppant kötelet fonnak a Végtelen nyaka köré, fulladásig szorítva azt, míg a bölcs halál el nem marja…